2015/12/12

EGY


Kiss Ábel vagyok, 23 éves, két számmal érkeztem.
Nem, ezt egyáltalán nem így akartam kezdeni.





Mindenki látott már szétcsúszott egyetemi hallgatókat, tudjátok azok a fickók hatalmas karikákkal a szemük alatt, fájdalommal az arcukon és apróval a zsebükben, amivel ki kell húzniuk a hónap végéig. Na, én is valami ilyesmi lehettem azt leszámítva, hogy én már túl voltam a tanulmányaimon – ugyanis volt egy darab papírom, mi szerint újságírással keresem a kenyerem. Soha ne legyetek újságírók – Tanácsolnám, ha nem jött volna össze nekem az élet; épp egy Angolország szívébe tartó vonaton cibáltam magam után telematricázott, hű bőröndöm. Hogy mit kerestem ott? Ugyan azt, mint bármelyik másik utamon a sok száz közül: Egy helyet, ahonnan nem akartam elmenekülni.
 Végigrobogtam a vonat szűkös folyosóján, majd elhúztam egy szimpatikusabb kabinajtót. Apró, kendőkbe bugyolált néni és egy flegmán méregető öltönyös férfi ült a félhomályban. Mormoltam egy halk elnézést, feltuszkoltam a bőröndöt a fenti csomagtartó részre és lehuppantam az ablak mellé, ölemben a foltos sporttáskámmal. Ahogy bevackoltam magam, az elegánsba vágott alak felállt, megmarkolta a poggyászát és szó nélkül elhagyta a kabint. Amint ezt végignéztem, a csomórengetegből, ami a kócos fülhallgatóm zsinórján gombolyodott, kiválasztottam egy kisebb darabkát és azt kezdtem fejtegetni, csendesen. Tizennégy éves koromban voltam utoljára Londonban, mikor a lövész klub megnyert egy angliai utat. Előtte jó párszor megjártam Anglusföldet cserediák programok által; így ismerkedtem meg egy Jimmy nevű kölyökkel, akivel az óta tartottam a kapcsolatot, hol levélben, hol e-mailben, hol videó hívásokban. Hozzá siettem nagy bőszen, közel hat év szünet után újra megbeszéltünk egy találkozót.
 Egy pillanatra kizökkentem a nosztalgiázásokból, és az ablaküvegben megláttam, hogy a díszes kendőkbe bújt nénike engem nézett. Leállítottam a mosógépzenét a törött képernyőjű telefonomon – amin amúgy is tízpercenként néztem meg az időt – és felé fordultam.
-          Segíthetek valamiben? – próbáltam valami tisztességes brit akcentusra hajazó angolt összehozni, de ahogy meghallottam a hangom majdnem sírva fakadtam.
-          Oh, elnézést, nem akartam így megbámulni…! – elpirulva matatta az ölében pihenő táskája csatját – Csak olyan különleges arca van… Maga nem angol, ugye?
-          Nem, magyar vagyok.
-          És ott sok a fekete hajú és kék szemű ember? – izgatottan mocorgott az ülésen.
-          Egyáltalán nem – mosolyodtam el, aztán megpróbáltam terelni a külsőmről a témát – Ha nem veszi udvariatlannak, merre tart?
-          Londonig megyek, egészen Wessexből! – mondta büszkén, közben azért néha magára húzta a kendőcskéit – El sem hinné az ember, hogy miért utazok odáig…
-          Tessék csak mondani, mi az oka? – a térdemre könyökölve hallgattam.
-          Tudja drágám, én már születésem óta egy kicsiny faluban élek, a rokonaim már mind elmentek. Egyedül lakom egy apró házban, egy nagyon kedves barátnőm szomszédságában. Pár hete majdhogynem minden nap nagyon ijesztő dolgok történnek ott, pedig milyen békés volt az a hely! Képzelje, Mrs Wyardot valaki… - itt sóhajtott - …Valaki megölte. Így nem lehet elesni!
Néha bele-bele kérdezgettem a mondókájába és volt, hogy hüledeztem egy sort, majd sürgettem, hogy folytassa. Egyre meseszerűbb lett a története.  A telefonom óráján peregtek a számok.
-          Rá pár napra Haroldot, a szomszédját mérgezték meg! A helyi rendfenntartás olyan gyengécske, hogy semmit nem tesznek a sorozatos balesetek ellen. El tudja képzelni, hogy milyen rettegésben élünk? A fővárosi rendőrségig kell utaznom, hogy megnyugodhassunk…
Végül az egyik szemöldökömet felemelve morogtam egy hosszú „ühüm”-t, majd hátradőltem a székben. Az út hátralévő részén még párszor beszélgetésbe elegyedtem Mrs Freegarddal de többször nem említette meg a faluját.
London ködös utcáin rángatva a bőröndöm néha elkalandoztak a gondolataim, köszönhetően az apró hölgy történetének, de nem sokáig tudtam eljátszani a bizarr sorozatgyilkos gondolatommal, mert megérkeztem a hatalmas téglából készült társasházhoz a Rockingham Street közepén. Pár másodperc után megnyomtam a kopott csengőt a Jones név mellett és vártam.
 Még gyorsan megigazítottam a sapkám és leporoltam a pulcsim, aztán a nagy faajtó felé fordulva hallgatóztam. Valaki sietve trappolt lefelé a lépcsőn. Egy kulcscsomót lóbálhatott, mert valami megállás nélkül csilingelt a folyamatos csörtetésben. Kattant a zár, lenyomódott a kilincs és egy kötött pulcsit férfi csapta ki az ajtót. Végigmért, ahogy én is őt. Volt vagy két méter, széles vállakkal és egyenes tartással. Bő fél fejjel volt magasabb nálam, fekete keretes szemüveg mögül nézett le rám a nagy barna szemeivel, amiket hosszú, feminin szempillák árnyékoltak be. Borostás volt, magas és erős, egyáltalán nem olyan, mint a hat évvel ezelőtti alacsony, vézna és babaarcú srác, akivel eltévedtünk a buszpályaudvaron.
 Miután megállapította, hogy én vagyok az, kisöpörte a haját az arcából és felkurjantott.
-          Kiss! – bordaroppantóan átölelt, amit izgatottan viszonoztam. Addig maradtunk így, míg az egyik idős lakó megjegyzéseket nem morgott ránk, meg a nyitott bejárati ajtóra.
Miután J bezárta mögöttünk az ajtót, a keskeny lépcsőre mutatott és lekapta a vállamról a megpakolt táskám. Míg felmásztunk, kérdések százaival halmozott el, de nem olyanokkal, mint hogy milyen volt az utam Európa közepéből egészen odáig, hanem hogy honnan vettem a nadrágom, ugyanis remek benne a seggem. Ha külsőre nem is volt olyan, mint régen, személyiségre ugyan az a hülye maradt.
 Lassan lépkedtünk fel a régi falépcsőn, szinte mindegyik fok nyikorgott a súlyunk alatt.
-          Mennyivel jobb a kiejtésed amúgy, – jegyezte meg, miközben az ebédemről szóró sztorimat hallgatta – most már meg tudom különböztetni, hogy angolul beszélsz, vagy csak szenvedsz.
-          Oh, ez nagyon jó poén volt, majd még lődd el párszor kérlek! – mintha csak a 18 éves énjével beszélgettem volna.
A harmadik emelet kanyarjában rám szólt, hogy ne menjek tovább, majd beterelt egy folyosóra, aminek a bal oldalát teljes sötétség fedte. Mi jobbra, a világosabb oldalra fordultunk. A gyér világítás egy szűkös erkélynek volt köszönhető, ami úgy-ahogy beengedett egy kevés fényt az utcáról. Az utolsó ajtó volt Jimmy lakása, rajta a névtáblájával, amin a második nevét egy G-vel rövidítette.
 Ahogy beléptünk a lakásba, egy apró előszobába találtam magam, ahonnan három szoba nyílt; balra egy meglepően tágas konyha, jobbra egy fürdőszoba, szemben pedig egy nappali. Az utóbbi közepén volt egy sötét kanapé, előtte egy ősrégi tv-vel, amit a rádobált cuccokból ítélve nem sűrűn használt a lakás ura. Dohányszag lengte be az egész helyet. A szekrényeken rend volt, semmi nem hevert a padlószőnyegen, kényelmetlenül tiszta volt minden. Egy illatos gyertyával kezdtem el játszani, mikor ő a cipőjét lerúgva mutatott a kanapéra.
-          A cuccod csak dobd le oda, aztán gyere, körbevezetlek.
-          Ezen a hatalmas helyen? – hajítottam le a táskámat, aztán mentem J seggébe, aki miután megmutatta a konyhát, belökdösött a hálószobába.
Miután végigpásztáztam a szobát a szemüveges felé fordultam, aki a nyakát simogatva topogott mellettem.
-          Mintha egy ágy lenne – néztem vissza a franciaágyra az ablak mellett.
-          Ja, de kétszemélyes… Ha nem jó, vagy valami, akkor ott van a kanapé is. Vagy az erkély – tette hozzá szemtelenül.
-          Te el se férsz rajta, én meg nem fogok közel hat hónapig egy kanapén aludni – kólintottam fejbe, miután megszabadultam a csomagjaimtól.
-          Na, pakoljál ki, aztán mehetünk együtt zuhanyozni – még a szemei is mosolyogtak.
-          Szeretnéd – visszavigyorogtam, majd hozzáláttam a nappaliban a kicsomagoló procedúrához. Közben a pult fölött figyeltem, ahogy ő a konyhában tevékenykedik. Híres volt az odaégetett kosztjairól, de pirítóst egész ehetően csinált, ha jó napja volt.
Késő este, miután végigjártuk a környéket és visszatértünk a lakásra, beiktattam egy fürdést, majd bebattyogtam a hálószobába, ahol J már az ágyon elterülve nyöszörgött a fáradtságtól.
-          Bent hagytad a tangád a fürdőben – löktem beljebb.
-          És felvetted? – felém fordult, a szemét dörzsölve. Akkor, hogy nem volt rajta a szemüvege, a hosszú szempillái még feltűnőbbek voltak.
-          Igen, de egy kicsit szorított – felnevetett, aztán magára húzta a takaróját. Én is követtem a példáját.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Yeees. Finally <3 Imádom imádom köszönöm, hogy vagy és alkotsz ! :3

ryo írta...

köszönöm, hogy vagy és olvasol!

Anabelle. írta...

Ez eszméletlen jó kezdés!

ryo írta...

@Anabelle: gracias!!!